Enjoy the Ride
– avagy a megállíthatatlan hullámvasúton ülés-szindróma
Próbáltam rákeresni online, hogy vajon mit mondanak akkor, amikor felülsz a hullámvasútra, és a kezelő bácsi (néni? fiú? lány? ember?) elindítja a járgányt, de nem bukkantam értelmes válaszokra. A Google első reakciója ez volt: “Úgy tűnik, nincs igazán jó találat a keresésére”, harmadik találatnak meg bedobott egy reddit posztot, ahol a felhasználó azt kérdezi, hogy mit tanácsolnánk egy újdonsült apának. Úgyhogy inkább elképzeltem, vajon mit mondanak a Disneylandben és így lett a mostani substack bejegyzésem címe: Enjoy the Ride, de talán írhanám azt is, hogy Jó szórakozást (vagy Bon voyage?).
Mi ez a hullámvasút-őrület? — ezzel a gondolattal teltek az elmúlt heteim, hónapjaim, éveim.
Gimnázium 12. osztályos voltam, amikor az első barátommal elkezdett a kapcsolatunk a végéhez érni, és amolyan naiv tinédzser hozzáállással ez az időszak végtelenül fájt. Nem is a szakítás része volt ijesztő, inkább maga a kapcsolat leépülése, az érzés, amikor felismered, hogy a felemelő időszakból el lehet jutni a nyomasztó, kiüresedett végítélethez. Ezekben a napokban leginkább a barátaimhoz fordultam tanácsért vagy kértem őket, hogy hallgassanak meg.
Az egyik haveromhoz is eljutott a szakítás híre – nem tőlem tudta meg, hanem egy közös barátunktól –, aki küldött nekem egy üzenetet a Facebookon, amiben az állt, hogy nagyon együtt érez velem, és sajnálja, ami éppen történik, de megmutat egy idézetet, hátha az engem majd felvidít. Az idézetre sajnos nem emlékszem pontosan, és hiába kerestem, nem is találtam meg (a keresőmotorok mostanában nem a barátaim). De a lényegére még mindig jól emlékszem: az élet egy hullámvasút, és ne aggódjak, mert ha most épp lent vagyok, akkor hamarosan jön a fent, csak várjak türelmesen (ennél sokkal nyálasabban romantikusabban volt megfogalmazva).
Amikor elolvastam, először azon háborodtam fel, hogy honnan tudja, hogy éppen mi történik velem, aztán meg azon, hogy hogy lehet ilyen balf*sz idézetet elküldeni vigasztalásképp. Emlékszem, pár barátomnak meg is mutattam, és együtt röhögtünk az ürességén.
Aztán teltek az évek, kerültek elém könyvek, filmek, mindenféle tartalmak, és nem egyszer köszönt szembe velem ez a hullámvasút-szimbólum. Volt vállalkozás-hullámvasút, szerelem-hullámvasút, karrier-hullámvasút, érzelmi-hullámvasút, minden-minden-minden-hullámvasút.
Ilyenkor mindig legyintettem egyet, hogy ez a szimbólum mennyire elcsépelt, aztán az elmúlt hetekben sikerült észrevennem, hogy azért hárítottam ennyire ezt a témát, mert nem akartam beismerni, hogy én is egyfolytában egy hullámvasúton ülök. Ráadásul olyanon, amit szerintem még a Disneyland tervezője is megirigyelne.
Nemcsak egy vonalon mozog, hanem párhuzamosan egyszerre több vágányon is repeszt, legalább 250 km/h sebességgel süvít, a pályájájának nincs se eleje, se vége, és az ülések száma nem több, mint egy, a háttámlájára pedig jó nagyban egyedül csak az én nevem van feltüntetve.
Ennek a hullámvasútnak a hajtóerejei az elmúlt időszakban nagyjából a következő fentek és lentek voltak:
FENT: Zalában készülődtem Húsvétra, hogy vidéken töltsek egy pihentető hétvégét.
LENT: Egy nappal előbb utaztam oda, temetésre mentem, meghalt a gyerekkoromnak egyik meghatározója alakja.
FENT: Elromlott a mosógépünk, de volt félretett pénzem, amiből ki bírtam fizetni a felét.
LENT: Megjött a mosógép, ami — hiába mértük le — nem fért be a helyére, aztán arra is rájöttem, hogy mennyi másra el lehetett volna még költeni ezt az összeget.
FENT: “Yolóztam”, vagy legalábbis próbáltam elhinni, hogy “yolóztam” a szabadúszásban (fun fact: a minap azzal érveltem a barátaimnak, hogy mennyire jó freelancerkedni, mert nem kell heti 40 órát dolgozni, aztán miután kimondtam, legbelül rájöttem, hogy szerintem sokkal többet dolgozok :’)), ami abban is megnyilvánult, hogy jó előre beírtam a határidőnaplóba, hogy mikor milyen adóbefizetések vannak, mert tanultam a tavalyi év eseteiből, amikor nagyon váratlanul értek a HIPA, kamaraadó, stb. határidők.
LENT: Kiderült, hogy a ****** (← ez egy olyan szó, ami annyira trágár, hogy leírni is lehetetlen) kedves NAV nem vette figyelembe a HIPA kérésemet, nem kerültem sávos rendszerbe, és háromszor annyit kéne fizetnem, úgyhogy pánikolva írtam a könyvelőmnek, hogy vajon mi a megoldás, és az azt követő három órát munka helyett sírással és a céljaim megkérdőjelezésével töltöttem.
FENT: Aztán az is kiderült, hogy lehet igényelni részletfizetést, plusz ismét rájöttem, hogy a könyvelőm egy tündér.
FENT: Nemrég dolgoztam egy újabb honlap szövegezésén, amit nagyon élveztem.
LENT: Élesedett a honlap, a szöveget itt-ott átírták, nem magyar betűtípust használtak, úgyhogy ezt a projektet se tettem be a portfóliómba.
FENT: Végre vettük a bátorságot és szóltunk a szomszédnak, mert nem tudtunk aludni a karácsony óta villogó fényeitől, ami bevilágít a hálószobánkba.
LENT: A szomszéd olyan szinten felbaszta magát, hogy a kiabálása egy életre traumatizált, és azt is megbántam, hogy hang jött ki a torkomon.
FENT: Az Uki Zinefesztiválon megismertem egy rakás vagány alkotót.
FENT: Tartottunk még egy Zabella Zine 13. lapszámbemutatót az ISBN-ben.
FENT: Újra egyetemre járok, és végre magaménak érzem a választott szakot.
LENT: Magyar irodalomtörténet 1. kurzus vizsgájára való felkészülés.
LENT: Munka mellett levelező képzésben és 30-as nőként tanulok, aki mivel nem a családalapításra fókuszál a magyar kormány számára láthatatlan.
FENT: Megírtam ezt a substack bejegyzésemet.
LENT: Eszembe jutott, hogy már túl sok ideje nem írtam ide semmit, elolvastam újra ezt az írást és az egészet megkérdőjeleztem.
FENT: Eszti illusztrációja miatt nem volt visszaút.
És még sorolhatnám ezeket az aktuális fent-lent hajtóerőket (főleg, hogy amióta ehhez a bejegyzéshez megírtam a jegyzeteimet kétszer ilyen durva fordulatszámon pörgő események történtek körülöttem), sőt vissza is nyúlhatnék régi menetlevelekhez, de legyen most ennyi betekintés elég.
Mert nem ezeket szeretném részletezni, hanem inkább azt kihozni ebből a tapasztalásból, hogy ez a hullámvasút élet olyan, hogy bármennyire is szeretnél, nem lehet rá felkészülni.
Hiába edzel, szerzed be a megfelelő ruhákat, hiába hagyod ki előtte az étkezést, hogy ne hányd el magad, hiába veszed rá a legjobb haverjaidat, hogy üljenek fel veled, mindig lesz valami, amitől nem teljesen komfortos: túl lassú, túl gyors, forró az ülés, végig émelyegsz, de akár az is lehet, hogy egyáltalán nem indul el.
És akkor a hormonokról még nem is beszéltem.
Zárógondolatként pedig álljon itt ez: a sors iróniája, hogy én még sose ültem a szó szoros értelmében hullámvasúton.
A csodás illusztráció Kondász Eszti alkotása. <3 Nézzétek meg a többi munkáját is ide kattintva.
Esztiről a nagy hullámvasút-szindróma fejtegetéseink közepette kiderült, hogy ő bizony ült hullámvasúton, és nem is akármilyenen: Európa egyik legnagyobbján, a Dragon Kahn-on a PortAventura Parkban. Ez a szerkezet nyolcszor fordul át egy menet során, a sebessége 108 km/h. 💀 Szóval ha az itt leírtak után úgy érzed, hogy nem rezonálsz a tartalomal, de kíváncsi vagy erre a hullámvasút-érzésre, már veheted is a jegyed Spanyolországba! Enjoy the Ride, Jó szórakozást, Bon voyage!